BKB
  • Történet
  • Bolyai Egyetem

A BOLYAI EGYETEM rövid története

Előzményként megemlítendő, hogy az 1872-ben létesített kolozsvári magyar egyetemet az első világháborút követő hatalomváltás után a román kormány megszüntette. Az 1940-es bécsi döntés nyomán az egyetem újraindulhatott, a második világháború végső szakaszában azonban ismét kilátástalanná vált a működése.

Az Egyetemi Tanács 1944. szeptember 15-én elhatározta, hogy "az egyetem még ellenséges megszállás esetén sem hagyja el Kolozsvárt, (...) mert Erdély magyarságának szüksége van arra a kulturális tőkére, amelyet az egyetem képvisel". 1945. január 19-én a prefektus elrendelte a "jogfolytonosság alapján a kolozsvári magyar egyetemnek (...) működését és a román egyetem működésének a megkezdését". Ezt a rendelkezést az Országos Demokratikus Arcvonal 1945. április 16-17-én Kolozsváron tartott ülésén kinevezett bizottság a következőképpen konkretizálta: 1) a nagyszebeni-temesvári román egyetem május 1-jei hatállyal visszatér Kolozsvárra, és elfoglalja az egyetem helyiségeit és diákotthonait. Ehhez a magyar egyetemnek hamarabb be kell fejeznie az oktatási évet, hogy az épületeket átadhassa a román egyetemnek; 2) Kolozsváron magyar előadási nyelvű tudományegyetem létesítendő nyelv- és bölcsészettudományi, természettudományi és orvostudományi karral; 3) a magyar egyetemnek azokat a román állampolgárságú tagjait, akik az előterjesztés idején szolgálati helyükön vannak, megerősítik állásukban. A nem román állampolgárságú tanárok, ha kérik és ha elnyerik, szintén besorolást nyernek addigi állásukba; 4) a román egyetem átveszi az 1940. augusztus 30-án Kolozsváron maradt leltárát, a magyar tannyelvű egyetem pedig azt a leltári anyagot, melyet az említett időpont után szerzett; megkapja a volt Regina Maria Líceum épületét, valamint kilencven évre bérbe veszi a Római Katolikus Egyháztól a Marianum épületét.

A Romániai Magyar Népi Szövetség 1945 májusában megtartott kolozsvári nagygyűlésén lényegében elfogadta ezeket a határozatokat. Ezt követően Ştefan Voitec nevelésügyi miniszter törvényjavaslatot terjesztett Mihai király elé. Az ügyet rendező, a Hivatalos Közlöny 119. számában, 1945. május 28-án közölt 407-es számú törvényrendelet kimondja a magyar oktatási nyelvű állami tudományegyetem létesítését Kolozsváron, június 1-jei hatállyal. Az újdonság az, hogy a törvényrendeletben nem három, hanem négy fakultás szerepel: a fent említettek sorát a Jog- és Közgazdaságtudományi Kar egészíti ki (az Orvostudományi Kart a következő évben miniszterelnöki javaslatra Marosvásárhelyre költöztették). A királyi törvényrendeletet az 1945. december 11-én kelt határozat azzal pontosítja, hogy a felsőoktatási intézményt a BOLYAI TUDOMÁNYEGYETEM névvel ruházza fel.

Az 1948-as tanügyi reform, amely már a román királyság megszüntetése utáni politikai helyzetnek volt a szüleménye, olyan folyamatot indított el, amelyik a Bolyai Egyetem alárendelésébe, fokozatos felszámolásába torkollott. 1949 őszén letartóztatták Balogh Edgárt, az egyetem második rektorát, s rövidesen az első rektor, Csögör Lajos is börtönbe került. 1952-ben az ún. Luca-féle elhajláshoz fűződő események során több tanárt eltávolítottak az egyetemről, köztük Szabó T. Attilát, a ma is közöttünk élő Jakó Zsigmondot és másokat is. Sokakat leváltottak hivatalukból, a diákok közül többeket letartóztattak vagy kizártak az egyetemről. A hatalmi bizalomhiány és az ellenségkeresés kölcsönösen fokozta egymást. Az 1955/1956-os tanév elején azt a hírt kezdték a tanügyminisztériumban terjeszteni, hogy a Bolyai Egyetemen túltermelés folyik: végzettjeinek egyik részét nincs hová elhelyezni. Az egyetem vezetősége vidéki felmérések alapján igazolta a vád alaptalanságát. 1955 októberében a központi végrehajtó bizottság egyik tagja, Leonte Rautu és Miron Constantinescu oktatásügyi miniszter látogatta meg az egyetemet. A hallgatók létszáma, felkészültsége, az előadások és szemináriumok színvonala, a végzősök elhelyezkedési lehetőségei iránti érdeklődés után Rautu azt kifogásolta, hogy nemcsak a romániai, hanem az egész magyar irodalmat előadják az egyetemen. Nem elsősorban emiatt, hanem a korabeli elvárások szellemében felmerült annak gondolata, hogy a Bolyai Egyetem a maga egészében felülvizsgálásra és egyben átrendezésre szorul.

A következő években az egypárt-rendszerű szocialista hatalom ennek a szándéknak a szolgálatába állította az adódó lehetőségeket. Az 1956-os magyarországi forradalom leverése után valós ok nélkül több tanárt és számos diákot állítottak törvényszék elé, és ítéltek 10-20 évi börtönre, kényszermunkára. Az 1957/1958-as egyetemi évben a két kolozsvári egyetem korábbi helyi és kölcsönös kezdeményezésű kapcsolatát, közös tevékenységét fentről kezdték irányítani és kiterjeszteni. Megszervezték az egyetemek vezetőinek "kötetlen" találkozóit a Continental szállodában. Időről időre híreket röppentettek fel egyik vagy másik kar megszüntetéséről. 1957 őszén kezdődött meg az ún. Dobai-Komáromi per, amely valóságos értelmiség és egyetem ellenes perré változott. A vádpontok között szerepelt a szocializmus- és szovjetellenes magyar forradalommal való rokonszenvezés, a marxizmus elvetése, az Irodalmi Újság olvasása, nyugati rádióállomások hallgatása stb. 1958 tavaszán újabb letartóztatási hullám kezdődött. A magyar tanszékről Dávid Gyulát, Lakó Elemért és Varró Jánost 8-12 évi börtönbüntetésre ítélték. A hivatalos vádat a nyilvános agitációban foglalták össze, s konkrétabban azt rótták fel, hogy a beidézettek 1956 őszén a Házsongárdi temetőben Reményik Sándor és Dsida Jenő sírjánál e költők verseit szavalták, a diákokkal együtt énekeltek, sértő megjegyzéseket tettek a szocialista rendszerről. Másodszor is letartóztatták Jordáky Lajost, és több diákot kizártak az egyetemről: a magyar szakról Bartis Ferencet, Boros Zoltánt, Kelemen Jánost, Koczka Györgyöt, László Erzsébetet, Páskándi Gézát, Péterfi Irént, Váradi Emmát; a történelemről Nagy Benedeket, Várhegyi Istvánt; a képzőművészeti intézetből Páll Lajost, Balázs Imrét.

Ezekről az eseményekről, valamint az 1958 őszén a diákgyűléseken kirobbanó feszültségeket követő letartóztatásokról később nagyon sok érintett úgy vélekedett, hogy azok már a két egyetem egyesítését, a magyar egyetem diktatórikus alárendelését és ellenőrzését készítették elő. A elbocsátások, letartóztatások, bebörtönzések annak a feltételezésnek az igazolását szolgálták, hogy a Bolyai Egyetem nem illeszkedik be a romániai felsőoktatás ideológiai és politikai arculatába, szeparatista és nacionalista jellegénél fogva veszedelmes gócpontot jelent az egész hazai tanügyi hálózatra és politikai rendszerre. A megfélemlítés jelszavakkal álcázott megtorló módszerekben és intézkedésekben nyilatkozott meg, s célja a romániai magyar egyetem felszámolása volt.

E hatalmi terv nyílt felvetésére a romániai diákszövetség bukaresti országos értekezletén került sor 1959. február 18-22-e között. Gheorghe-Gheorghiu Dej főtitkár egyebek közt a nemzetiségek elszigetelődésére irányuló törekvések kiküszöbölésére sürgette a hallgatóságot, s Leninnek azt a megállapítását idézte, hogy a különböző nemzetiségű tanulókat egy iskolába kell tömöríteni, hogy a szocialista nemzetköziség szellemében nevelődjenek. Az értekezlet egyik feladatát abban jelölte meg, hogy meg kell vizsgálni, miként valósítható meg ez a lenini eszme Romániában.

Február 23-ára a Bolyai Egyetem vezetősége gyűlést hívott össze, amelyen Takács Lajos rektor bejelentette, hogy a prorektor bizalmas előterjesztést fog tenni tudomásulvétel végett. Eszerint a diákság kérésére, a párt és a minisztérium döntése alapján a kolozsvári román és magyar egyetemet egyesíteni fogják.

Az ezt követő időszakban gyűlések sorozata kezdődött Nicolae Ceauşescu irányításával. Az alapelv az volt, hogy az egyetemek egyesítése a szocializmus építését szolgálja, mert megszünteti az elszigetelődést, felszámolja a nacionalizmust, és megalapozza a szocialista nép kultúrájának igazi kiteljesítését.

Az előre megszervezett gyűlések fojtott légköre ellenére Balogh Edgár, Nagy István és Szabédi László ellenezte az egyesítést. Rövidesen azonban arra kényszerültek, hogy felülbírálják saját álláspontjukat, ami a nyilvános elvi ellenállás teljes kudarcát jelentette. Ilyen körülmények között sem Szabédi László, Csendes Zoltán öngyilkossága, sem a bebörtönzöttek sorsa nem változtathatta meg a Bolyai Egyetem felszámolását kikényszerítő politikai döntést.